Hadd meséljek a helyről, amely eddigi kalandozásaim során a leginkább rabul ejtette a szívemet. Nem, most nem a Notre-Dameról lesz szó, vagy a tengerbeborult Azure Windowról, pedig azok eléggé felértékelődtek, így hogy már nem elérhetőek. De nem is az Amsterdami felnyíló híd, és nem az Emirates Stadion Londonban. Ez most a Feketebács éke, a Hi•Hekaté lesz.
Legelső látogatásom egy hirtelen felindulásból hozott döntésnek volt köszönhető, hogy elmegyek Gál Zsófi egyik retreatjére. Rest and Replenish. Ez volt a neve. Zsófi olyan szép dolgokat csinál. Eddig akárhány programján részt vettem, akármilyen kicsi vagy rövid volt, nagyon sokat adott. Milyen lehet akkor egy három napos? -gondoltam magamban.
Felhívtam Zsófit egy hirtelen ötlettől vezérelve FaceTimeon, és legnagyobb meglepetésemre ő így válaszolt: Nézd csak: *insert photo of a spectecular Káli-medence sunset*
(azt az ominózus facetimeolós screenshotot nem találtam meg, úgyhogy ez már egy saját kép ugyanarról a scennarióról egy későbbi időpontban)
Óóóóóó mondom ez csodálatos. És Te itt leszel 3 napig? 5 napig, mondta, mert a kezdés előtt és utána is marad még. Hát ez nagyon jó gondoltam magamban. Holnap érkeznek a vendégek, mondta Zsófi. Már nem is emlékszem a beszélgetés legvégére pontosan, de kiderült hogy van még azért 1-2 hely és akár last minute be lehet ugrani. Én meg éreztem a csít. Hát mondom mi ez ha nem egy jel? De.
Összepakoltam és másnap már a Tapolcai vonaton ültem. Jó hosszú és meleg nap volt. Mire lezötykölődtem a Balaton északi partjának közepe-vége felé. Amikor megérkeztem, azon gondolkodtam, hogyan fogok eljutni a helyre. Csak kell lenni valami busznak vagy ilyesmi, morfondíroztam. De végül azt az instrukciót kaptam, hogy taxival folytassam az utat. Azt hittem ez úgy megy, mint pesten, hogy ott állnak az állomáson, de senkit sem láttam. Sőt meg kérdeztem, de csak valami telefonszámot tudtak adni. Felhívtam de egy olyan hajmeresztő feltételeket mondtak, hogy inkább megköszöntem. Aztán emlékeztettem magam: Gábor Te elstoppoltál Nyugat-Franciaországba telefon nélkül. Csak eljutsz Káptalantótiba Tapolcáról, ne viccelj már. És így is lett.
A “tóti asztalos” vette fel a furgonjával, aki haláli figura volt. Mesélt egy csomót az utazásairól, amíg oda nem értünk a bekötő úthoz, ahol kitett. (spoiler alert: a videó végén be is köszön :) )
Az ominózus Rest and Replenish retreatről készített kis mozgókép összeállításom.
A bekötő úttól kb. negyedóra séta a földes úton felfelé, a vadregényes tájon át, szakaszos alagutakon keresztül, amelyeket a fák és bokrok képeznek a szőlőhegyen.
(első negyedben állt a hold, amit már kora este is látni lehetett a fűszeres, nyári égen)
Bementem a kapun. Sehol senki. Megkerültem a házat. Teljes csönd. Aztán elértem a teraszra és látom, hogy ott ül egy félkörnyi, kínai teától ellazult nő, akik örömittasan figyelik a Káli medencét teljesen betakaró naplemente arany és narancs színben pompázó fényeit.
Konkrétan erre a jelenetre érkeztem meg :)
Woooooooooow – gondoltam volna magamban, ha lett volna ekkor bármi gondolat a fejemben. De nem volt. Nem gondoltam semmit. Megállt az eszem. Csak éreztem. Azt az örömteli, elégedett és diadalmas érzést, hogy ‘itt vagyok’ . Megérkeztem. Megcsináltam. És megérte. Már most. Pedig még csak 3 perce se vagyok itt.
Ez a jelenet annyira magával ragadó volt. Ahhh.
Csak úgy leültem a placc szélére és hagytam magam megérkezni ebbe a csöndbe.
Olyan egyértelmű volt, hogy igent kellett mondanom a hívásra és belevágni az útba, és nem megtorpanni, amikor nem találtam taxit, csak emlékezni rá, hogy “I’m bigger than this”. Csak újra és újra meghaladni önmagamat. Amíg oda nem érek. Ahol azt érzem, hogy ITT és MOST. Érted? Én se. De érzem :))
Még a mai napig is színtisztán vissza tudom idézni ezt az érzést. Annyira különleges volt. Annyira nem hasonlított semmi másra. A hely nyugalma, békéje. A biztonságérzet, ami azonnal áthatott. Hogy itt vagyunk. Ilyen magasan. Hogy nincsenek szomszédok, akik hétvégén nyírják a füvet. Hogy csak a természet vesz körül bennünket. És hogy ránk vigyázó épületek csodálatosan szépek és otthonosak. Mindezt áthatja az a precízen átgondolt, és a hely szellemiségéhez megtervezett szerkezet. Az a struktúra, ami a szakrális építészet elemit, ezáltal érzetét hordozza és adja át. Mi ez az egész? Hogy került ide? Ki csinálta és miért? Hogy lehet valami ennyire jó? Talán ilyen gondolatok lehettek bennem, de én csak az érzésre hagyatkoztam és olyan nyugodtan és szerényen virgoncnak éreztem magam, mint egy kisgyerek.
Ez volt az első benyomásom a Hi•Hekaté Meditációs Központról. Aminek a megnevezése szerintem nem is tudja teljesen pontosan leírni mindazt, amit ez a tér reprezentál. Mármint a meditációs központ. Mert bár az is, szerintem sokkal több annál. Valami olyan, amilyennek egy modern, mégis tradicionális közösségi otthont elképzelek. Hálistennek a tervezője túl szárnyalta az én elképzeléseimet. Ez által inspirál. Megteremti az igényt valami jobbra. Egy ilyenebb élet utáni vágy. Egy természetes rend igénye. Amiből itt egy nagy adag ízelítőt kapunk minden alkalommal, amikor itt töltődünk. Átadjuk magunkat a hely szellemének. Amit összevegyítünk az aktuális ott megtartott program szellemiségével. Az összejövő embereke egyedi kombinációjával. És így minden alkalommal valami szelíden, de szilárdan transzformatív élményt élünk át. Minden alkalom egy kis halál és egy kis újjászületés is. Ez nekem a HiHekaté. Egy etalon a közösségi terek palettáján.
•••
Ha szeretnéd átélni az élményt Te magad is, akkor várlak szeretettel a következő Felhangoló Elvonulásra, amely a dán meghittség szellemének hódolva The Hygge Retreat elnevezéssel kerül megrendezésre, a Rest into your Purpose retreat sorozat harmadik állomásaként. A részletekért lapozz bele a The Rest Publication legutóbbi számába.
